Bionikus protézisek: út a gondolatávitel felé? – Gondolatvezérlés és AI

MI Stúdió S02 E29

  2020-10-13

Hallgass minket a YouTube-on!

Ez az MI Stúdió, ahol a legmenőbb szakértők segítségével fejtjük meg, a mesterséges intelligencia rezdüléseit és követjük le a legújabb MI trendeket. Hörömpöli-Tóth Levente vagyok, tartsatok velünk!

Ezt az epizódot a járványra való tekintettel maszkban rögzítettük, az ebből fakadó kellemetlenségekért előzetesen is elnézést kérünk!

H-T. L.: – Az Egészségügyi Világszervezet, a WHO jelentése szerint a világon mintegy 35-40 millió ember használ a mindennapokban valamilyen protézist. Ez a szám a következő néhány évtizedben azonban jelentősen nőni fog, nem utolsó sorban a cukorbetegség, a szív- és érrendszeri megbetegedések és a stroke következtében bekövetkező amputációk számának várható emelkedése miatt. A WHO becslései szerint 2015-ben 415 millió ember szenvedett cukorbetegségben és ez a szám a következő évtizedekben elérheti akár, a 642 milliót, azaz még több ember lesz rászorulva valamilyen protézisre. Magyarországon az európai átlaghoz képest két és félszer több, évente 7 ezer körüli ember veszíti el a végtagját amputáció miatt. A kiutalt évi protézisek száma évi 6 ezer körül mozog. Ma a legfejlettebb protézisek apropóján szeretnénk a gondolatvezérelt technológia nyomába eredni, és megfejteni milyen kifutása lehet a fejlesztéseknek.

Mindenkinek üdv innen az MI Stúdióból, ahol a 2. évad 30. epizódjával jelentkezünk, mindent egybe véve pedig, már a 37. adást indítjuk. Még mielőtt belekezdünk mai adásunkba, ismét mondjuk el, hogy elindult a magyar mesterséges intelligencia ökoszisztéma központi gyűjtő oldala az ai-hungary.com, ahova mindenképp érdemes rendszeresen ellátogatni, a legfrissebb hírekért, eseményekért és képzési lehetőségekért. A Stúdióban pedig nagy szeretettel üdvözlöm mai vendégünket, Lévay Györgyöt, az Infinite Biomedical Technologies kutatási menedzserét. Nagyon köszönjük, hogy eljöttél Gyuri!

L.Gy.: – Köszönöm szépen a meghívást, örülök, hogy itt vagyok!

H-T. L.: – Szuper, hát azt gondolom, hogy minden bizonnyal a podcast folyamunk egyik legegyedibb témájával foglalkozunk, a gondolatvezérléssel szeretnénk egy kicsit jobban megismerkedni és hát ugye, azért kértünk meg téged, hogy legyél segítségünkre ebben, mert neked van egy gondolatvezérlésen alapuló karod, amit ráadásul te magad fejlesztettél. Azt gondolom, hogy elöljáróban talán érdemes azzal kezdeni, hogy min is alapul ez a technológia és mit kell értsünk gondolatvezérlés alatt?

L.Gy.: – A gondolatvezérlés egy olyan szókombináció, ami elterjedt nemcsak a magyar nyelvben, az angolban is, mert alapvetően jól hangzik. Annyira gondolat vezérelt, amennyire az eredeti kezünk is. Tehát, azt is gondolattal vezéreljük, megpróbálunk nyúlni valamiért és akkor a testünk megteszi. Itt is, a protézis esetében is egy hasonló elvet próbálunk kihasználni, csak sokkal kevésbé hatékonyan, mint ahogy ezt az emberi test tudja csinálni. És még annyit, hogy az a része, hogy én dolgozom rajta… A fejlesztése, az egy nagyon-nagyon összetett dolog, nagyon sok különböző komponensből áll, van az irányítás, amiről ma fogunk beszélni, de ezen kívül van a mechanikai része vagy mechatronikai része, ami maga a robotkar. Akkor van az a része, ami már rákerül az emberi testre, tehát ahol összeköttetésbe kerül. Ezeket mind egész másfajta tudással rendelkező emberek fejlesztik vagy csinálják. Vagy a klinikai részén hogyha, az ember már egész sokáig el akar menni, akkor különböző műtétekkel lehet erősíteni annak a képességét, hogy mondjuk mennyire tudok irányítani protézist. Szóval ez egy nagyon széles spektrumot átfogó szakma. De visszatérve az irányításra, amivel én is alapvetően foglalkozom: az elképzelés az, hogy azok az idegek, amik eredetileg a levágott végtaghoz mennek, azok valahol szintén elvágódtak vagy elvágásra kerültek, de attól még azon haladnak valamilyen jelek, és esetleg valahol ezeket ki lehet olvasni. És hogyha hozzá tapadnak a megmaradt izmokhoz, vagy akár csak a nagyobb idegkötegek vagy idegszálak belenőnek izmokba akkor, hogyha én arra gondolok, hogy a már meg nem lévő kezemet próbálom mozgatni, – tehát nekem baloldalamon a karom, a könyököm fölött lett amputálva ott már nincs könyököm – de én arra gondolok, hogy a bal kézfejem megpróbálom nyitni vagy csukni akkor, látszik is, hogy ott az izmok megmozdulnak. Én ugyanarra gondolok, minthogyha, valaki a meglévő kezén az öt ujját próbálja széttárni vagy behajtani, csak azok az idegek, azok valahova kinőttek és valamilyen izom aktivitást érnek el. Na most fogunk érzékelőket, amiket rárakunk a megmaradt végtagra és megpróbáljuk ezeket elektromos jelek formájában kiolvasni. Ezeket a jeleket EMG jeleknek hívjuk, azaz elektromiográfiának és nagyon hasonló, gyakorlatilag ugyanaz, mint az EKG, amit mondjuk a legtöbb ember már kórházban látott. Csak más a frekvenciatartomány, de ugyanúgy ki lehet olvasni az izmoknak az elektromos jeleit, amikor feszítjük. És akkor fogjuk ezeket a jeleket, digitalizáljuk, megszűrjük, csinálunk vele ezt-azt, amazt és eljuttatjuk egy gépi tanuló algoritmushoz. Ez az algoritmus először, meg kell, hogy tanulja, milyen jelkombinációk azok, amik valamilyen mozdulathoz tartoznak, tehát mondjuk, ha én ökölbe szorítom a képzeletbeli vagy ún. fantom kezemet, akkor az elektródákon – mondjuk általában nyolc van a végtagon elhelyezve – a nyolc elektródán, nyolc különböző jel olvasódik be vagy érkezik be. Ezeket a jeleket megjelöljük, hogy ezek a jelek, ez a jelkombináció, az a jelminta, ami csukja az öklöt. És akkor itt megyünk bele a minta felismerésbe, ami egy jobban ismert fogalom a mesterséges intelligenciában. Ezek a minták, ezek a kéz csukásához tartoznak. Utána, hogyha nyitom a kezemet és a rendszer olvassa a jelet, vagy menti ezeket a jeleket akkor megjelöli, hogy ez pedig a nyitáshoz tartozik. Ez alapján, betanítunk egy algoritmust, ami utána valós időben, az éppen aktuális beérkező jelekből, megpróbálja kitalálni, hogy ez, milyen mozdulathoz tartozott. Ezt a jelet kiküldi a protézishez, a protézis pedig végrehajt valamilyen parancsot.

H-T. L.: – Miért határoztál úgy, hogy saját szakálladra indulsz el ezen az úton? Gondolom, egy csomó más fejlesztés is zajlik.

L.Gy.: – Sok fejlesztés zajlik, mindenféle, a különböző területeken. Legyen az, a robotikai vagy akár az orvosi részén, én mérnöknek tanultam akkor, amikor ez éppen történt velem. Röviden annyi, hogy egy agyhártyagyulladás miatt kialakult szepszis következtében az elhalt szöveteket le kellett vágni, csak a bal alkaromon annyi volt, hogy a könyök fölött kellett amputálni a karomat. A jobb kezemnél ott, a kézfej megmaradt, de az ujjakat le kellett amputálni, a csuklót, azt le kellett zárni. Tehát azt nem tudom mozgatni, de túléltem. És utána, amikor visszamentem az egyetemre akkor elgondolkodtam azon, hogy oké, és akkor most mit tudok kezdeni a jelenlegi helyzetben? Mivel lenne célszerű foglalkozni? És akkor megkaptam az első protézisemet, és szörnyű volt! Iszonyatos csalódás volt. Hogy mennyire: akkor már volt iPad-em és úgy voltam vele, hogy itt egy iPad, amin egy csomó mindent meg tudok csinálni egy ilyen vékony kis… Tehát, az a technológia, ami mondjuk egy iPad volt 2010-11-ben, vagy 12-ben, ahhoz képest annyira elavultnak és butának tűnt az, hogy hogyan működik a protézis, amit kaptam, hogy ez teljesen sokkolt. És akkor úgy voltam vele, hogy jó, akkor ezzel kezdjünk el foglalkozni. És az irányítási része volt az, ami igazán, sokkolóan rossz volt. Az egyetemet befejeztem, megpályáztam a Fulbright ösztöndíjat, amit meg is kaptam, azzal kimentem a Johns Hopkins Egyetemre, amit egyébként a koronavírus előtt senki nem ismert. Most már mindenki ismeri, mert ők csinálják ugye a statisztikai dolgokat. De nagyon jó egyetem és ott csináltam meg a mesterképzésemet. Ezalatt egy kutatást kezdtem és csináltam végig, ami át lett alakítva utána egy sikeres pályázattá. Egy céggel, az Infinite Biomedical Technologies-sal, akikkel végig együtt dolgoztam és akkor abból a pályázatból, most fejlesztjük azt a technológiát, ami a kutatásra alapult és most termékesítjük lassan. Ez így a rövid pályája annak, hogyan jutottam el odáig, hogy ezzel foglalkozzak, de az egész onnan indult, hogy egyszerűen csalódtam abban, hogy mennyire buta volt az a rendszer, amit először kaptam.

H-T. L.: – Igazából itt fel is merül az a kérdés, hogy vajon, hogy lehet egy ilyen modern protézishez hozzájutni? Ahogy olvastam, azért itt eléggé nagy a szórás, ami az árakat illeti. Ilyen négy és százezer dollár közötti összegekről beszélnek. Gondolom ez a funkcionalitásban is megmutatkozik.

L.Gy.: – Százezer, az még egy közepes, középkategóriás. Ha valaki oda akar eljutni, hogy a csúcstechnológia legyen neki, akkor először is az műtétekkel jár, úgyhogy ebbe el lehet mélyülni, csak hát évek, mire az ember ide eljut. És még mindig eléggé fölösleges, tehát egyszerűen nem lehet vele annyit nyerni, hogy megérje. Én, személy szerint elég keveset használom a protézisemet annak ellenére, hogy nekem egy jó, egy kifejezetten jó protézisem van. Mind irányítási rendszer, mind maga a protézis szempontjából, de úgy, hogy egy darab ujj nincsen rajtam már, mert a lábamról is levágták, úgy még mindig sokkal funkcionálisabb vagyok protézis nélkül, mint a protézissel.

H-T. L.: – Tehát akkor még ennyire nehéz úgymond tényleg, igazán jót alkotni? És ugye itt érdemes, hogy ha végig megyünk ezeken a faktorokon, mert ahogy olvastam, az egyik legmodernebbnek tartott DEKA művégtag esetében, a motorok 14 helyen képesek hajlítani és mozgatni a művégtagot. Csak hogy érzékeljük, mennyi lenne az, ami ideális lenne?

L.Gy.: – Azt hiszem a DEKA az teljes, tehát a DEKA-val azt hiszem, hogy vállig képesek minden szabadságfokot visszaépíteni. Ott minden egyes ízületet szimuláltak. Egy a baj, hogy ennek egy része inkább – persze rengeteg pénzt raktak bele és nagyon okos és tehetséges emberek kapták ezt a pénzt és nagyon jó dolgokat értek el – PR: „a kezek, kezeket csinálunk”. De nem lehet irányítani ezeket a kezeket. Tehát, teljesen mindegy, hogy ugyanazt tudja az a kéz, mint az emberi kéz, amikor képtelenek vagyunk hatékonyan összekötni az emberrel. Se érezni nem érzünk velük, és egy nagyon bonyolult folyamat lesz egyáltalán oda eljutni.

H-T. L.: – Ez lett volna a következő kérdésem, hogy mi a helyzet az érzékeléssel? Hiszen ez egy következő lépcső, márpedig akkor teljes a kép.

L.Gy.: – Hát az még messze van. Az a baj, ott olyan alapvető tudáshiány van még, hogy hogyan működik, az emberben, hogy ez nem egy mérnöki probléma még igazán. Ez egy alapkutatási probléma megérteni azt, hogy pontosan, hogyan csinálja ezt az agy, olyan hatékonyan, ahogy csinálja.

H-T. L.: – És akkor ugye ezt kellene reprodukálni?

L.Gy.: – Igen, de a reprodukció az valamivel egyértelműbb, vagy megvan már hozzá a technológiai alap, hogy megcsináljuk, vagy nincsen. Ez két dologtól függ, elég kicsik-e az érzékelők, az alkatrészek és elég gyorsak-e a számítógépek. Ez a két dolog gyakorlatilag az esetek 99 százalékában az, ami meghatározza, hogy egy ismert problémára tudunk-e mérnöki megoldást találni. De ha nincs meg az ismert probléma, tehát nem tudjuk azt, hogy mit kéne reprodukálni, akkor gyakorlatilag a sötétben tapogatózunk és próbáljuk rázni az embereket, na most éreztél? Ezt, azért mondom így, mert amíg kinn voltam az egyetemen, addig az egyik labor társam, akinek a Science Robotics címlapja volt tavaly a kutatása, amiben egy másfél éven keresztül gyakorlatilag hetente egyszer-kétszer tele raktuk elektródákkal a karomat és különböző stimulációs paraméterekkel rázott. Hogy kiderítsük, mik azok a paraméterek, amiknél nem azt érzem, hogy megráz, hanem azt érzem, hogy a kézfejen történik valami. Lokalizálni kellett, hogy azok az idegvégződések, amik odamennek hol vannak és akkor utána, amikor lokalizáltuk, úgy berakni ezeket a bőrfelszíni stimulációs elektródákat, hogy akkor utána nézni, hogy oké, itt van négy különböző változó, amivel lehet különbségeket elérni abba, hogy mit érez az ember. Mi az a kombináció, ami azt eredményezi, mi ez a kombináció spektrum, ami azt eredményezi, minthogyha valódi jelzés lenne. Csak ugye, amikor erről beszélgettünk, akkor felmerült a kérdés, hogy oké, de ezzel mire megyek, mármint praktikusan nézve mintegy felhasználó. Fontos nekem az, hogy az amúgy edzett acélhoroggal, ha megfogok valamit, tudjam, hogy az most meleg vagy nem? Vagy tudjam azt, hogy mennyire szorítom vagy nem, mert úgyis néznem kell, de miért kell nézzem? Azért kell nézni, mert nem tudom, hogy térben hol helyezkedik el a kezem és itt jön az a probléma, amire jelenleg nincsen megfejtés, ez a legnagyobb akadálya annak, hogy az érzékelést tudjuk. Tehát, hogy az érzékelés részt bele tudjuk integrálni ezekbe a protézisekbe, és ez a propriocepció hiánya. A propriocepció, az az érzékelési módunk, hogy tudjuk, hogy térben hol helyezkedik el a testünk. Tehát hogyha becsukom a szememet és előttem van a telefonom, akkor is oda tudok nyúlni és nagyon finoman megfogni a telefonomat vagy hozzáérni. Vagy hogyha fölébredek az éjszaka közepén valami hangra, akkor nem kell fölkapcsolni a lámpát ahhoz, hogy ki tudjak menni az ágy meg a szék labirintusából, mert tudom, hogy nagyjából mi, hol helyezkedik el, és én ahhoz képest a fejemben, a térképen el tudom magamat helyezni. Ez az első lépés, viszont ez egy annyira bonyolult és egyelőre számukra még nem egészen ismert módon történik az emberi testben, hogy még nincs mit szimulálni. Tehát nem az van, hogy hú, hogyan küldjük vissza ezeket a jeleket az agyba, hogy tudja. Nem tudjuk még mik a jelek, nem értjük, hogy az agy pontosan, honnan tudja megállapítani azt, hogy hol helyezkedik el a testünk a térben.

H-T. L.: – Hát akkor azt gondolom, hogy arra még várni kell egy kicsit, amikor olyan bionikus kezet tudunk előállítani, mint amilyet Luke Skywalker kapott „A birodalom visszavág” végén.

L.Gy.: – Várni kell valamennyit rá. Biztosan várni kell, de alapvetően ez megoldható lesz. De nem a következő néhány évben, tehát itt még súlyos hiányosságok vannak az alap tudásunkban. Mire egyébként eljutunk oda, hogy egy ilyen kezet tudjunk csinálni, az azt fogja jelenteni, hogy már tisztában vagyunk azzal, hogy hogyan tudjuk az agyunkat becsapni, azt hitetni vele, hogy a testünk valahol van, ami nem feltétlenül ott van. Ami azt fogja jelenteni, hogy ezt meg tudjuk csinálni, nem csak a kezünkkel, hanem a teljes testünkkel, tehát onnantól kezdve az, hogy mondjuk egy virtuális valóságba bekerülünk, az a virtuális valóság már nem csak egy kép, meg egy hang lesz, hanem gyakorlatilag a teljes testünket bele tudjuk helyezni abba a térbe és anélkül, hogy mozognának tudunk majd interaktálni azzal a térrel, hogy mi azt hisszük, hogy abba a térbe mozgunk anélkül, hogy megmozdulnánk. Tehát ez a kettő, ez kötelezően össze lesz kötve, mert hogyha azt el tudom érni, hogy egy nem létező végtagról elhitettem az agyammal, hogy az létezik és olyan mintegy végtagom, akkor onnantól kezdve ezt bármelyik másik részével is megtudom tenni a testemnek. És azt viszont tudjuk kutatásokból, majom kísérletekből, hogy legalább nyolc további végtagot tudna kezelni az agy, a mi agyunk. Tehát a plaszticitás miatt ez egy megoldható dolog. Ezért van az, hogy az a kérdés, hogy lesz-e majd olyan, hogy emberek mennek is levágják a kezüket azért, hogy egy protézist rakjanak a helyére. Minek? Amikor ott leszünk, hogy megérje, addigra már egyszerűbb lesz fölrakni még hatot vagy fölrakni még két lábat vagy egy kerekeslábat. Szóval fölösleges lesz levágni azt, ami van, amikor egyszerűbb lesz feljavítani azzal együtt.

H-T. L.: – Egészen hihetetlen, amikről most beszélgetünk. Egyébként ez a majmos példa pont a legutóbbi epizódban is feljött, amikor a Westworld-ről beszélgettünk Szertics Gergővel, pont mondtam neked az adás előtt. És hát tényleg ez egy hihetetlenül messzire vezető gondolatsor. Mindenesetre még egy érdekes példát szeretnék felhozni, volt egy bizonyos – hát remélem, jól mondom a nevét – Henry William Paget – talán, ha jól mondom – márki, ő a waterlooi ütközetben harcolt és sajnos ott elvesztette a lábát, viszont ő nem elégedett meg a kornak megfelelő egyen protézissel, hanem minden különböző alkalomra, minden tevékenységhez csináltatott magának egy-egy művégtagot. Ennek alapján felvetődik az emberben a kérdés, hogy vajon ennek van értelme, hogy minden tevékenységhez fejlesztenek majd, esetleg külön végtagot? Mondjuk valami jobb lesz az autógumi cseréhez, valami meg a palacsintasütéshez lesz alkalmasabb.

L.Gy.: – Igen, ezt már most is csinálják. Gyakorlatilag vannak emberek, akik szakosodnak arra, hogy célszerszámokat csinálnak hozzá, egyébként nagyon sokszor olyan emberek, akik elvesztették valamelyik karjukat mondjuk. Farmon élnek, ott dolgoznak és valamilyen balesetben elvesztették. Úgy voltak vele jó, de olyan protézist nem tudnak csinálni, ami nekem kell ide, úgyhogy akkor majd én hegesztek, forrasztok és csinálok magamnak. Van, aki annyira jól csinálja, hogy megrendeléseket kap és akkor utána csinál belőle egy céget. Úgyhogy ilyenek vannak. Ezek passzív, tehát nekem a jobbkezemre van egy passzív protézis, amibe csak beledugom a kezemet és bele tudom rakni a végébe a villát meg a kanalat, meg mit tudom én. Ez végül is ugyanez, csak kicsiben. Még attól távol vagyunk, hogy ilyen Ironmanesen kijöjjön a gránátvető az aljából és a szivargyújtó a tetejéből, arra még várni kell, de például nekem van otthon horog hozzá van otthon kézfej és attól függően, ha éppen egy olyan helyre megyek, ahol jobb, hogyha kéznek néz ki a kéz, akkor azt használom. Hogy ha meg olyan dolgot csinálok, olyan helyre megyek, ahol föl kell vennem, de tudom, hogy használom is kell, akkor a horgot használom. Tehát ez kicsiben már ez a hatás, de ez egy ismert probléma és dolgoznak egyébként rajta mindig, hogy legyen rá megoldás.

H-T. L.: – Szuper! Na most minden technológiai fejlesztésnél felmerül, hogy úgy kezdődik a sztori, hogy valamilyen problémát esetleg hiányosságot próbálnak orvosolni. Legyen ez szellemi, testi stb. és ugye ez mindig egy ilyen inspirációval indul, de aztán mivel ez egy pótló funkció, azok is szemet vetnek rá, akinek egyáltalán nincs rá szüksége, és arra próbálja felhasználni, hogy az ő saját képességeit ugye feljavítsa. Nem tudom, hogy itt látsz-e a gondolatvezérlés vagy a kapcsolódó fejlesztések kapcsán egy ilyen mellékvágányt, ami ide vezethet?

L.Gy.: – Abszolút vannak. Nagyon a jövőbe nézve az, amiről az előbb beszéltem…

H-T. L.: – Hogy több kéz láb.

L.Gy.: – Pontosan, de az, hogy mikor lesz ez az embereknél, tehát a mindennapi embereknél, vagy inkább úgy mondom, hogy az egészséges embereknek, akiknek nincs alapvetően szükségük rá, mikor lesz szükségük, hogy mikor érzik úgy, hogy megyek, veszek egy protézist magamnak. Az még odébb van. De ezt nehéz megmondani, mert amikor berobban, akkor viszont nagyon hirtelen történik. Tehát ugye a hangfelismerés az évtizedeken keresztül egy ilyen kutatási terület volt csak. Az államtól próbáltak pénzt szerezni rá, hogy látássérülteknek segítsenek, hogy tudjanak a számítógépekkel interfészelni, és akkor egyszer csak annyira jók lettek már az eredmények, hogy jött egy-két nagy cég, felvásárolta és belerakta mindenbe, telefonba, mindenhol ott van a hangfelismerés. És az nagyon gyorsan történt ahhoz képest, hogy mennyi ideig tartott, mire oda eljutott a dolog. Viszont onnantól kezdve, annyi pénz ment bele és annyi pénz ment a javításába és a fejlesztésébe és annyi pénzt is hozott be, hogy olcsóbb lett, viszont jobb. És ezért azok is, akiknek eredetileg készült is, jobban jártak. Remélhetőleg egyszer ugyanez fog történni a protézisekkel, de az még egy kicsit odébb van. De az ilyen jelfeldolgozásra, meg az emberi biológiai jeleknek a feldolgozására, meg a felhasználására Elon Musk-nak a Neuralink cége, az egyik első, talán most inkább az első ilyen nagyobb szabású cég, ami elkezdett ebbe az irányba elmenni.

H-T. L.: – Pontosan ez lenne a záró kérdésem, kicsit ugye előre szaladtunk, de igazából megágyaztál neki. Gyakorlatilag mit szólsz ehhez az egész Neuralink projekthez és vajon ez mit tud hozzátenni, hát ez már majd, hogy nem gondolatátvitel, mint ilyen. Hiszen ugye az emberi agy és a gép közös interfészét szeretné megvalósítani. Nem utolsósorban rákötni az emberi agyat közvetlenül a világhálóra. Nem tudom, hogy ezzel biztosan jól járunk-e?

L.Gy.: – Nem kell emiatt még aggódni. Ez a része nagyon messze áll attól, ami valóban lehetséges. Ott kell még néhány olyan ugrás, ami még nagyon egyetemi kutatócsoport szintű dolog. Nem annyira egy cég szintje, ahol nézik, hogy na jó, akkor mi volt az előző negyedévben, hogy nézett ki? Kíváncsi leszek. Én nagyon örülök neki, foglalkozzanak vele, ez viszi előre a technológiát, de szerintem a morális kérdéseivel annak, hogy mi lesz akkor, hogyha, itt valaki meghekkeli, valaki másnak az agyát, ezzel nem kell foglalkozni. Mire eljutunk oda, addigra már egészen más lesz a morális tér. Azzal sem foglalkozunk még úgy rendesen, hogy a social médiának milyen morális következményei vannak, pedig ez már rég itt van. Tehát most azzal foglalkozni, hogy mi lesz, ötven-hatvan év múlva, amikor majd tényleg, potenciálisan lehet hozzáférni valakinek az agyához egy csipen keresztül, az annyira fölösleges egyelőre. Először jussunk el oda, hogy ezzel kelljen foglalkoznunk.

H-T. L.: – Hát azt gondolom, hogy ma valóban egy nagyon izgalmas és kivételesen izgalmas témát jártunk körül és rengeteget tanultunk abból, amit elmondtál Gyuri, nagyon szépen köszönjük, hogy itt voltál!

L.Gy.: – Én is köszönöm a lehetőséget!

H-T. L.: – A hallgatóknak pedig nagyon szépen köszönjük a figyelmet! A technikát továbbra is Nőthig Ádám kollégám varázsolja, mint ahogy fogja a következő adásban is. Találkozunk legközelebb! Kövessetek minket kedvenc podcast lelőhelyeken, illetve böngésszétek új gyűjtőoldalunkat, az ai-hungary.com-ot. Sziasztok!

Ez volt az MI Stúdió, ahol a legmenőbb szakértők segítségével fejtjük meg a mesterséges intelligencia rezdüléseit. Az MI Stúdió, az MI Koalíció podcastja, amely a hazai mesterséges intelligencia ökoszisztéma szakmai fórumaként működik. Még több tartalomért kövesd az MI Stúdiót a nagyobb podcast-platformokon és ne felejtsd el értékelni az adást! Az észrevételeket, megjegyzéseket az [email protected] e-mailcímre, vagy a Mesterséges Intelligencia Koalíció közösségi médiafelületein várjuk. Találkozunk a következő epizódban!

Hallgass minket a Spotify-on !

Hallgass minket Anchor-on!

Házigazda

Hörömpöli-Tóth Levente

MI Koalíció kommunikációs vezető

Vendége

Lévay György

Az Infinite Biomedical Technologies kutatási menedzsere